Én egyet biztosan ismerek! Ő nem más, mint az én kicsi lányom, Lili!
Mai blogbejegyzésem egy hónapok óta foglalkoztató gondolatmagocskából formálódott, alakult és mostanra jött az érzés, hogy ezt meg kell írnom nektek!
Pszichológusok és a pszichológiára fogékonyak figyelem! Titkon remélem, hogy ezen írásom beindít egyfajta diskurzust ebben a témában…
Pár nappal ezelött beszélgettem egy nagyon kedves hölggyel, aki gasztropszichológiával foglalkozik. A beszélgetést egy cikk formájában megosztom az oldalunkon is majd.
Na de mi az a gasztropszichológia és mi köze van a glutenérzekenységhez? Szerintem nagyon is sok. Tudjátok mióta a Lili’s Truck-ban dolgozunk, már sok-sok (talán több ezer) ember is megfordult nálunk és sok embert megetettünk. Vagyis rengeteg lisztérzékennyel beszélgettem, olykor már pszichológusnak érezve magam.
Beszélgetve Fruzsinával (a gasztropszichológussal) megfogalmazódott bennem, hogy szerintem minden lisztérzekenynek szüksége lenne pszichológusra. Legyen az gyerek vagy felnött. Igen, Lili is járt. Hogy miért? Mert az őt körülvevő emberek nem tudták kezelni az ő másságát. Mert, hogy ő mások szemében más. És egy ideig ő is így gondolta. Meg is kérdezte egyszer tőlem, hogy “Anya! Én más vagyok, mint a többi gyerek, csak mert lisztérzékeny vagyok?” Mit feleltem erre? Hogy nem más vagy, csak vannak dolgok, amiket te nem tudsz megenni úgy, mint sok más gyerek. És akkor még sorolhatnám, sokszor leírtam már, hogy mennyi minden atrocitás érte Lilit kis élete során közösségekben, legyen az óvoda (menetközben váltottunk óvodát), iskola, foglalkozás, zeneiskola, stb. Másodikos korára telt be a csupor, és vittem el pszichológushoz Lilit, hogy elhiggye neki is lehet barátja, ő is szerethető, és nem más, mint a többi gyerek.
“Zsuzsa! Meg tudnád fogalmazni, hogy mi volt az ok, amiért létre hoztad ezt a vállalkozást?” És akkor kezdtem sorolni, hogy… Lili, Ti, mert nincs ilyen és még tovább. De tudjátok mi volt az utolsó mondat? Hogy Lili büszke legyen rám, hogy valami olyan dolgot csinálok, ami egy jó ügyet szolgál.
Beszélgetésünk vége egy szívbe markoló gondolattal zárult:
“Akkor tulajdonképpen elmondható az, hogy a lányod betegségét és annak minden velejáró testi-lelki nehézségeit átfordítottad valami pozitív és nagyon büszke dologba?”
Igen, elmondható. – esett le a tantusz. Ez tényleg így van. Lili ma már nem szégyenli és szorong attól, hogy ő lisztérzékeny! Sőt! Büszke és boldog, hogy van egy csodaautó, amit róla neveztek el, és sok-sok lisztérzékenyt boldoggá tesz. És ha másokban is sikerül pozitív érzést kiváltani ezzel, már megérte létrehozni a Lili’s Truckot.
Hiszek benne, hogy van köztetek még sok-sok lisztérzekeny, aki ma már büszke lisztérzékeny. Mi a véleményetek? Ugye így van?
