Ígértem egy bejegyzést az első “ottalvós” táborról. Hogy, hogyan élte meg Lili, és hogyan éltem meg én. Azt hiszem én voltam a nehezebb eset. 😅
Az indulás elötti napon anyukámmal egész nap főztünk, csomagoltunk, és boltok között ingáztam, miközben az én kis röplabdásom ezt-azt bepakolt a táskájába.😅 Mikor ételek fronton célegyenesben voltunk, akkor ráfeküdtünk a komolyabb csomagolásra Lilivel. A táskák is teljesen telepakolva, klasszikusan rá kellett ülni, hogy bezáródjon a bőrönd, de sikerült mindent bepakolni. Még néhány dolog a konyhás részlegbe: konyharuhák, tányér, evőeszköz, pohár, tálca.
Elérkezett az indulás napja, a két barátnő is megjött, így indulhattunk végre. Jani eljött velünk, így a három izgalommal teli kiscsajszi a hátsó ülésen csacsogta végig az utat. Ki mennyi zsebpénzt hozott, hogy egyikük még mosószert is hozott, és ha kell ő bizony mosni fog! Figyelem, még csak 10 éves! Az úton láttunk gémeskutat, sok-sok bánya tavat, és keresztül mentünk Bugyin is. Lássuk be ez egy 10 éves kislánynak igenis vicces. ☺️
Megérkeztünk Kunszentmiklósra, ahol az edző már várt minket. Megmutatta gyorsan a lányok szobáját, ahol már be volt rendezve a hűtőszekrény, és a mikró. Ezúton is köszönet a szálláshelynek, akik nagyon segítőkészek és nyitottak voltak mindenre.
Nem maradt más hátra, minthogy mindent bepakoltam a hűtőbe és a fagyasztóba, az ételeket felcímkéztem. Adtam sok-sok puszit és ölelést az én drága kincsemnek, és el indultunk Janival hazafelé.
Nem viccelek! Még a településtáblát sem hagytuk el, már el kezdtem picsogni. 🙈 Aggódó anyuka üzemmód bekapcsolt, de legalább Lili már nem látta. Aztán jött Jani, és megnyugtatott, hogy ne aggódjak nem lesz semmi baj. Lili okos lány, és nagyon jól előkészítettem mindent.
És így is lett. Minden este beszéltünk. Természetesen megbeszéltük, hogy mit evett aznap, és mit fog enni holnap. Ám de Lili legnagyobb problémája mindig az volt, hogy fáradt. Mondtam is neki: “Ilyen ez a pop szakma! Aki röplabdázik, sokat, az elfárad! ”
Fáradtán bár, de nagyon nagyon boldogan érkezett haza Lili a táborból. És rendben van, szűk körben most bevallom, én végig aggódtam azt a hetet, de csak csendben, titokban, legbelül…
Egy gluténérzékeny kislánynak az első ott alvós tábori élménye és emléke pozitív és boldog képeket őriz majd. Egye fene, ezért megérte egy hetet végig aggódni, mert utólag én is nagyon boldog vagyok, hogy ilyen jól sikerült mindent.
